Többrétű tehetségét mutatja, hogy matematikai adottságai mellett, művészi képességei is átlagon felüliek voltak. Különösen a tájképfestészetben remekelt. Ebből is a legnehezebb technikát kedvelte: a vízfestést. Ez a javítást nem tűrő festési mód könnyedségével és spontaneitásával egy látvány pillanatnyi hangulatát a legvalódibban tükrözi.
Első akvarelljei szülővárosát, Selmecbányát és annak környékét, a Szitnya ösvényeit, majd később a Magas Tátra bérceit örökítik meg.
A szibériai hadifogság sem törte meg lelkesedését, spórolt pénzén ecseteket és festéket vett. A 10 000 embert befogadó fogolytáborban öcssével, Lajossal, többek között logarléc-készítéssel jutottak pénzhez (elmondásuk szerint nagy volt a logarléc iránti érdeklődés, még az orosz tisztek részéről is).
A természet szépségét a festő mindenhol érzékeli, sőt ott is talál „festői témát”, ahol a közember csak szenvedést és keserűséget lát. A fagyos hidegben teáskannájukat szorongató hadifoglyok, a téli barakkvilág füstölgő kéményerdeje, a tavaszi napfényben a trágyadomb tetején beszélgető orosz őrök: megannyi pillanatkép, amely élethűen és művészien tükrözi a szibériai fogolytábor mindennapi valóságát. Ezek a festményei képeslap nagyságúak, hiszen csak hivatalos katonai levelezőlapra festhette őket, mert más papírfajtához nehezen juthattak a foglyok.
A Felvidék fájdalmas elvesztése után a Bükk, a Szalajka-völgy, az osztrák Alpok és a Dolomitok lettek kedvenc témái, de a jellegzetes magyar alföldi táj sajátos varázsa is vonzotta. Ritka kifejező erővel és gyöngédséggel tolmácsolta egy-egy hétköznapi esemény hangulatát, mint pl. egy évszázados fa árnyékában legelésző, szekérhez kötött lovakat, vagy egy elhagyott szalmakunyhót a hóborította pusztában. Képeire szakértők is felfigyeltek: 1934-ben meghívást kap a Műcsarnokban rendezett Tavaszi, majd az Őszi Tárlatra. Sajnos kevés mű maradt meg ezekből a gazdag alkotó évekből: a II. Világháborúban akvarelljei nagyrésze megsemmisült.
A háború elmúltával családjával Vácra költözött. Szakmájában és a festészetében is új korszak kezdődött. Vasárnaponként élvezettel festette Vác természeti szépségekben gazdag környezetét. Naturalistának is mondható festő, aki a természetet közvetlenül szemléli. De nem azt festi, amit lát, hanem azt, amit érez: a behavazott tájból áradó csendet, az erdők sejtelmességét, az elhagyott utak magányát.
A szülőföld meghitt együttérzéssel festett tájai után, svájci akvarelljei zuhogó vizeséseket, sűrű fenyveseket, komor bércek alatt meghúzódó falucskákat elevenítenek fel. Sziklafalak, ormok, napfényben csillogó havasok tükrözik a festő és a volt alpinista csodálatát. Erőteljes, gazdag színezésű, a természetet magasztaló műveket alkotott.
Képei ritkán kerültek bemutatásra, nem a hírnévért festett, hanem az alkotás élményéért, a valóság egy pillanatának művészi ábrázolásáért.
|
